	◊Fecsegő◊

	†Stlye†
	Biztos megfordul néhány ember fejében, hogy ha az a blog címe My Real Life, mégis mi a csudáért maszkok vannak a fejlécen. Igen erről úgy érzem magyarázattal tartozom. A helyzet az, hogy a legtöbb ember maszkok mögé rejti valódi személyiségét, azt, hogy kicsoda ő és egy idő után már nem csak az embereket csapja be, de saját magát is. Elhiszi, hogy ő tényleg egy kedves ember, vagy épp ellenkezőleg, a rossz fiút játssza és a végén úgy gondolja tényleg az. Ám a valóság szinte mindenkinél más. Nem kertelek, én is maszkok mögé rejtem arcomat és bizony volt, mikor el is hittem, hogy én ez a jó kedvű életvidám és pörgős lány vagyok, aki segítőkész és mindenkivel kedves. De sajnos a valóság nem ilyen egyszerű. Igen van, hogy ilyen vagyok, szerencsére mostanában egyre gyakrabban, hála az új környezetnek. De rá kellett döbbennem, hogy hiába vagyok épp teljesen a padlón és szívem szerint ordítanék, tombolnék és zokogva szorítanám magamhoz a plüss macimat, az anyukámat vagy a legjobb barátomat, nem tettem, helyette ott volt arcomon ugyan az a mosoly ami mindig és az osztálytársaim, a családom, a körülöttem lévők még csak észre sem vették, hogy baj van. Az egyetlen aki igen az a legjobb barátnőm volt, pedig vele még csak személyesen nem is tudtam találkozni, mert messze lakik tőlünk. Az írásomból jött rá, ahogy chatelés közben írtam. Másnap már jött is föl, hogy el mennyünk csajos napot tartani. Na tessék megint eltértem a tárgytól. Tehát a maszkok, rájöttem, ez így nem mehet tovább. Most már egyre inkább megpróbálom levetni álarcomat, ám ez nehéz, így itt teszem meg. Hát ebből az okból kifolyólag lett olyan a fejléc amilyen.

	›Kukucs‹
	Indulás: 2014-07-05

Kódok

Aranymeli

Frank

Neko

My Dear Diary

Hibáztatás, bűntudt, megbánás, kavargó érzések

2014.07.22. 11:25, Yosei

Ki a hibás ő vagy én? Tudom jól... mert mindig én.

Szerencsés embernek mondhatja magát az aki mellett van egy olyan személy aki feltétel nélkül szereti. Egy személy aki mindig ott van ha kell. Egy személy akire mindig számíthat és aki ha ott van értelmet ad az életének. Egy legjobb barát, egy társ.

Az én életemben is beköszöntött az az időszak amikor találkoztam ezzel az emberrel, bár ez nem túl rég történt, még fél éve sem. Úgy éreztem végre van valaki akinek szüksége van rám és akire számíthatok, aki megvéd, aki visszaránt a sötétségből ha majd ismét elkezdek zuhanni.

Ennek a személynek köszönhetem talán még az életemet is, ha ő nem lenne továbbra is vagdosnám magam, ha ő nem fogná a kezem továbbra is bántanám magam, ha ő akkor nem veszi észre, és ígérteti meg velem, hogy soha többé.(bár nem sikerült betartanom teljesen...)

Viszont annak ellenére, hogy én több szeretet kaptam tőle mint bárki mástól valaha is, vagy mint az összes többi embertől összesen én csak fájdalmat okoztam neki és keserűséget. Nem szándékosan tetem, csupán nem gondoltam bele a tetteim következményébe, hogy esetleg neki ez rosszul esik, és nem vettem észre, hogy mit is érez, hogy szenved mellettem és, hogy valahányszor neki lenne rám a legnagyobb szüksége én mindig eltűnök és önző módon azzal foglalkozok csak, hogy a saját életem örömteli legyen, az övé pedig nem érdekelt... bár nem is ez a legjobb kifejezés rá, inkább csak megfeledkeztem róla ezekre az időkre.

Tudom még így sem a legszebb és tudom, hogy egy borzalmas ember vagyok, a legrosszabb legjobb barát akit hátán hordott a föld, de nem tehetek róla. Nem kifogásokat keresek, viszont az tény, hogy még soha nem volt egy legjobb barátom se, sőt előtte talán még igaz barátom se, vagy csak én nem vettem észre. Talán valójában mindent csak beképzeltem és a barátaimnak egyedül én nem voltam igaz barátja ők viszont nekem azok voltak.. nem tudom, mert előbb utóbb mindenkit sikerült eltaszítanom magamtól.

Sokat veszekedtünk ezzel a személlyel és mindig azért, mert én hibáztam és nem voltam hajlandó beismerni, rossz szokás, de a büszkeségem soha nem engedte. Ezek alatt az össze ütközések alatt mindig az örök elválás közeli állapotba kerültünk és én mindig azt éreztem, hogy megszakad a szívem és nincs értelme tovább élnem, fölösleges ha már ő sincs mellettem.

Végül tegnap is volt egy vitánk, ekkor már én mondtam azt, hogy jó elég, hagyjuk abba, ennek így nincs értelme, teljesen fölösleges folytatnunk, csak még jobban megsérülünk mind a ketten. Nem akartam, többé fájdalmat okozni neki, nem akartam, hogy megint miattam sírjon így döntenem kellett, most sebzem meg utoljára, vagy később még milliószor.

Arra viszont önző mód nem is gondoltam, hogy ezzel egy bennem gyógyuló örök sebet ejthetek a lelkén és ő is olyanná válhat mint én. Végül fölnyitotta szememet a szavaival, hogy ez történne és bár nekem még mindig egyszerűbb lett volna és kevésbé fájdalmasabb ha elválunk azzal a tudattal, hogy kapott tőlem egyetlen sebet, még ha az fájdalmasabb is az eddigieknél, mint ha együtt maradunk barátságban és továbbra is megsérül általam, végül be kellett látnom, hogy a milliónyi kis apró sebét betudom gyógyítani, de a gyógyíthatatlant nem...

Elhatároztam, hogy még ha nem is fog könnyen menni, megpróbálok érzékeny lenni a szükségletei iránt, megpróbálom észrevenni a kimondatlan szavakat, érzéseket, ha valami fáj neki és ha szüksége van rám azt észrevenni és mellette maradni, nem pedig lelépni szokásomhoz híven.

Babum, tudod, hogy szeretlek és te vagy nekem a NO.1. hisz "A barátság az, ahol nem lehet szakítani, akármi történik." De te se felejts valamit "Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél."

Vissza a bloghoz

Hozzászólások megjelenítése

	♣Menü♣
	My dear Diary Barátok Egyetem Hobbik Vendégkönyv

	Music of the Day

◊Bejelentkezés◊

♥Who is that girl?♥

Egy tizennyolc éves lány aki nem találja a helyét, próbálkozik, hibázik (gyakran), mégis megpróbálja a lehető legboldogabban élni az életét. Gyakran álmodozik és gyakran állapítja meg ábrándjai után, hogy egy idióta, de azért nem tud róluk leszokni. Egy kifejezetten önfejű, makacs, általában kedves és barátságos, de ugyanakkor néha kicsit bunkó és, szemét lány. Ez a lány bizony még csak gimibe jár és 2015-ben fog leérettségizni. A jövővel kapcsolatos tervei egyre zavarosabbak ahogy közeledik a vészes dátum és jelentkezni kell egy Egyetemre/ főiskolára. Mikor elkezdte a gimit három éve még teljesen magabiztosan állította, hogy ő már pedig a színművészetire megy és színésznő lesz belőle, ám ez alatt a három év alatt, tapasztalt dolgokat, és találkozott emberekkel, akik elbizonytalanítva őt kergetik egyre nagyobb kétségbeesésbe. Ő viszont megmakacsolta magát és nem hajlandó meghátrálni, elhatározását mindenképp véghez akarja vinni és nem nézi jó szemmel, ha valaki megpróbálja meggátolni ebben. Bár van esze bőven és jól tudja, lehetne viszonylag könnyen színötös tanuló, ő lusta a tanuláshoz, nem is kicsit, de ezt nem is tagadja, és elismeri, hogy ez az oka annak, hogy átlaga stabil négyes ötös helyett. Imád a barátaival lógni, és folyton menni valahova, igazi hiperaktív személy, már amikor nem zombi állapotban van, mert olyankor aztán nem lehet kirobbantani az ágyából. Gyakran nézik gyereknek, tizenhárom és tizenöt éves kor között még most is, ami kicsit irritálja, de tudja erről ő tehet, mert nem elég, hogy gyerekes arccal rendelkezik, de viselkedése is igen csak az, egy felnőni nem akaró gyereké. De ez csak a látszat. Valójában mély, értelmes gondolatai vannak, és szokott filozofálni, de csak magában, így ezekről a dolgairól az emberek nem is tudnak. Hát ez lenne ő, ez lennék én. Hívjatok csak Yoseinek.