	◊Fecsegő◊

	†Stlye†
	Biztos megfordul néhány ember fejében, hogy ha az a blog címe My Real Life, mégis mi a csudáért maszkok vannak a fejlécen. Igen erről úgy érzem magyarázattal tartozom. A helyzet az, hogy a legtöbb ember maszkok mögé rejti valódi személyiségét, azt, hogy kicsoda ő és egy idő után már nem csak az embereket csapja be, de saját magát is. Elhiszi, hogy ő tényleg egy kedves ember, vagy épp ellenkezőleg, a rossz fiút játssza és a végén úgy gondolja tényleg az. Ám a valóság szinte mindenkinél más. Nem kertelek, én is maszkok mögé rejtem arcomat és bizony volt, mikor el is hittem, hogy én ez a jó kedvű életvidám és pörgős lány vagyok, aki segítőkész és mindenkivel kedves. De sajnos a valóság nem ilyen egyszerű. Igen van, hogy ilyen vagyok, szerencsére mostanában egyre gyakrabban, hála az új környezetnek. De rá kellett döbbennem, hogy hiába vagyok épp teljesen a padlón és szívem szerint ordítanék, tombolnék és zokogva szorítanám magamhoz a plüss macimat, az anyukámat vagy a legjobb barátomat, nem tettem, helyette ott volt arcomon ugyan az a mosoly ami mindig és az osztálytársaim, a családom, a körülöttem lévők még csak észre sem vették, hogy baj van. Az egyetlen aki igen az a legjobb barátnőm volt, pedig vele még csak személyesen nem is tudtam találkozni, mert messze lakik tőlünk. Az írásomból jött rá, ahogy chatelés közben írtam. Másnap már jött is föl, hogy el mennyünk csajos napot tartani. Na tessék megint eltértem a tárgytól. Tehát a maszkok, rájöttem, ez így nem mehet tovább. Most már egyre inkább megpróbálom levetni álarcomat, ám ez nehéz, így itt teszem meg. Hát ebből az okból kifolyólag lett olyan a fejléc amilyen.

	›Kukucs‹
	Indulás: 2014-07-05

Kódok

Aranymeli

Frank

Neko

My Dear Diary

Fak them out shit, Nem érdekel >-<

2014.07.24. 11:23, Yosei

De pont telibe le se

Sok mindenhez állok hozzá mostanában úgy, hogy szarni bele, nem érdekel, most már úgy is nyolc, ki a f.szt érdekel, stb. Igen nem szép dolog és nem is a leghasznosabb vagy a legjobb, de már tényleg elegem van úgy mindenből és mindenkiből, és az sem érdekelne ha a következő pillanatban egy óriási meteor csapódna a földbe és mind elpatkolnánk. (nyilván ez kicsit túlzás *kinéz az ablakon a biztonság kedvéért*)

Nyitottam egy új szerepes oldalt, elkezdtek regisztrálni rá az emberek, játszottak, tök jól haladt és csak úgy tört fölfelé a ranglistán, én meg tök boldog voltam, hogy hurrá sikerült... Igen ez így is volt körülbelül két- három hétig... Aztán most szépen eltűntek a játékosaim, miután én nem tudtam fölmenni két napig, mert nem voltam gépközelben... Oké nagyképűség lenne azt mondani, hogy miattam léptek le, mert nem voltam, de hé! Volt már rá példa, hogy leléptem egy oldalról, mert összevesztünk az adminnal és utána egyből mindenki más is egy varázsütésre szivárgott tova és zárt be az oldal érdeklődés hiányában. Erre most mi történt nálam? Két napig nem voltam erre kihalt az élet (jó magyaros mondat, no sebaj). Próbálom én fölfejleszteni az oldalt, hogy visszajöjjenek, és reménykedem, hogy csak ők is részlegesen egy pár napra szublimáltak tova, de hiába minden igyekezetem ha egyszerűen mintha nem lenne az oldalam senki nem lép rá föl és kezd zuhanórepülést venni a ranglistán.... Talán egyszerűbb lenne dobni egy körlevelet vagy valami... vagy csak szimplán leszarni és majd visszajönnek ha akarnak, ha meg nem annak nyilván oka van és tré az egész mindenség úgy ahogy van.

Anyával költözni fogunk, de hogy mikor azt nem tudom, és azt sem, hogy hova... Minden nap tök sok időm elmegy azzal, hogy albérletet keressek ami mindkettőnk kritériumainak megfelel, de ez úgy tűnik lehetetlen. Igazából csak azt furcsállom, hogy anyu elvileg már minimum húsz emberrel beszélt albérlet kapcsán, de egyikről sem tudok semmit, csak azt, hogy végül egyiket sem vesszük ki valamiért, de hogy miért az passz. Ha őszinte akarok lenni kétlem, hogy bármelyiket is felhívta volna valójában.. Csak azt nem értem, hogy ha igazából telibe le sem trotykerálja az egészet minek erőlteti, vagy miért nem szól? Lassan ehhez a témához is úgy állok hozzá, hogy ki a jóbüdöslópukit érdekel?...

A barátaim mostanában mintha nem érdeklődnének irántam.. legalábbis én tisztán ezt érzem, aztán persze lehet, ha beszélnék velük kiderülne, hogy csak nyaralnak és nem érnek rá. (valószínű, de ő túl pesszimista) Aztán meg majd ha én is így állok hozzájuk akkor jön a sértődés és, hogy mi az apám halál istenit képzelek magamról, meg miért vagyok ilyen beképzelt és gőgös. A lényeg, hogy én jönnék ki csupa trutyisan a történésekből... *sigh* Egyenlőre még tartom ugyan magam és igyekszem nem hülyeségekre gondolni, de nagyon unatkozok.. de komolyan, már buliból vágom meg magam, mert az milyen jó és addig sem unatkozom.. Ez nem normális dolog. Kéne valaki akivel ellehetek, hogy ne vágjam föl nagy unalmamban az ereimet, mert mért ne alapon. Majd elhívom Shinit, vagy Helgát... Végül is Helga conon mondta, hogy majd elmehetnénk a héten együtt lógni valahova, szóval nem is rossz ötlet. Shinit meg jobban megakarom ismerni, mert olyan kis édebéde, hogy meghalok a gyönyörtől ha csak ránézek. *shig*...*shig* Na jó majd leszek valahogy... asszem... Megoldom! Ez az, majd valamit csinálok... de előtte eltüntetek a közelemből minden szúró, vágó eszközt... Kivéve a könyveimet.. annyira béna nem vagyok, hogy a lapokkal megvágjam magam. o.o Remélem...

Itt a végére egy dat face amikor unatkozok és nem tudok mit csinálni.

Mit szólsz hozzá?

Hibáztatás, bűntudt, megbánás, kavargó érzések

2014.07.22. 11:25, Yosei

Ki a hibás ő vagy én? Tudom jól... mert mindig én.

Szerencsés embernek mondhatja magát az aki mellett van egy olyan személy aki feltétel nélkül szereti. Egy személy aki mindig ott van ha kell. Egy személy akire mindig számíthat és aki ha ott van értelmet ad az életének. Egy legjobb barát, egy társ.

Az én életemben is beköszöntött az az időszak amikor találkoztam ezzel az emberrel, bár ez nem túl rég történt, még fél éve sem. Úgy éreztem végre van valaki akinek szüksége van rám és akire számíthatok, aki megvéd, aki visszaránt a sötétségből ha majd ismét elkezdek zuhanni.

Ennek a személynek köszönhetem talán még az életemet is, ha ő nem lenne továbbra is vagdosnám magam, ha ő nem fogná a kezem továbbra is bántanám magam, ha ő akkor nem veszi észre, és ígérteti meg velem, hogy soha többé.(bár nem sikerült betartanom teljesen...)

Viszont annak ellenére, hogy én több szeretet kaptam tőle mint bárki mástól valaha is, vagy mint az összes többi embertől összesen én csak fájdalmat okoztam neki és keserűséget. Nem szándékosan tetem, csupán nem gondoltam bele a tetteim következményébe, hogy esetleg neki ez rosszul esik, és nem vettem észre, hogy mit is érez, hogy szenved mellettem és, hogy valahányszor neki lenne rám a legnagyobb szüksége én mindig eltűnök és önző módon azzal foglalkozok csak, hogy a saját életem örömteli legyen, az övé pedig nem érdekelt... bár nem is ez a legjobb kifejezés rá, inkább csak megfeledkeztem róla ezekre az időkre.

Tudom még így sem a legszebb és tudom, hogy egy borzalmas ember vagyok, a legrosszabb legjobb barát akit hátán hordott a föld, de nem tehetek róla. Nem kifogásokat keresek, viszont az tény, hogy még soha nem volt egy legjobb barátom se, sőt előtte talán még igaz barátom se, vagy csak én nem vettem észre. Talán valójában mindent csak beképzeltem és a barátaimnak egyedül én nem voltam igaz barátja ők viszont nekem azok voltak.. nem tudom, mert előbb utóbb mindenkit sikerült eltaszítanom magamtól.

Sokat veszekedtünk ezzel a személlyel és mindig azért, mert én hibáztam és nem voltam hajlandó beismerni, rossz szokás, de a büszkeségem soha nem engedte. Ezek alatt az össze ütközések alatt mindig az örök elválás közeli állapotba kerültünk és én mindig azt éreztem, hogy megszakad a szívem és nincs értelme tovább élnem, fölösleges ha már ő sincs mellettem.

Végül tegnap is volt egy vitánk, ekkor már én mondtam azt, hogy jó elég, hagyjuk abba, ennek így nincs értelme, teljesen fölösleges folytatnunk, csak még jobban megsérülünk mind a ketten. Nem akartam, többé fájdalmat okozni neki, nem akartam, hogy megint miattam sírjon így döntenem kellett, most sebzem meg utoljára, vagy később még milliószor.

Arra viszont önző mód nem is gondoltam, hogy ezzel egy bennem gyógyuló örök sebet ejthetek a lelkén és ő is olyanná válhat mint én. Végül fölnyitotta szememet a szavaival, hogy ez történne és bár nekem még mindig egyszerűbb lett volna és kevésbé fájdalmasabb ha elválunk azzal a tudattal, hogy kapott tőlem egyetlen sebet, még ha az fájdalmasabb is az eddigieknél, mint ha együtt maradunk barátságban és továbbra is megsérül általam, végül be kellett látnom, hogy a milliónyi kis apró sebét betudom gyógyítani, de a gyógyíthatatlant nem...

Elhatároztam, hogy még ha nem is fog könnyen menni, megpróbálok érzékeny lenni a szükségletei iránt, megpróbálom észrevenni a kimondatlan szavakat, érzéseket, ha valami fáj neki és ha szüksége van rám azt észrevenni és mellette maradni, nem pedig lelépni szokásomhoz híven.

Babum, tudod, hogy szeretlek és te vagy nekem a NO.1. hisz "A barátság az, ahol nem lehet szakítani, akármi történik." De te se felejts valamit "Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél."

Mit szólsz hozzá?

Magányos érzések

2014.07.16. 06:16, Yosei

Örökké egyedül

Minden ember a világon legalább egyszer életében megtapasztalja a magány érzését. Minden ember a világon ismeri ezt az érzést.

"A magányosság olyan érzelmi állapot, melyben a személy erőteljes üresség és kirekesztettségi érzést tapasztal. A magányosság több, mint puszta vágy a társaságra vagy egy másik személyre. A magány egy átmeneti vagy állandósult érzelmi állapot az ember életében. A magányos ember elvágva, elidegenítve érzi magát a többi embertől, számára nehézséget okozhat vagy lehetetlen is lehet értelmes emberi kapcsolatok kialakítása. Gyakran tapasztal szubjektív belső üresség érzetet és a világtól való elzártságot. Néha viszont jól esik az elzárkózás a külvilágtól. Vannak olyan pillanatok, mikor egyedül akarunk lenni. Az extrovertált személyiség társaságkedvelő, nagyobb társaságban érzi jól magát, szeret a társaság középpontjába kerülni, a magányosságot ezért fájdalommal éli meg - Az introvertált személyiség a magányt, egyedüllétet és az elmélyült elemzést kedveli, társaságban kényelmetlenül érzi magát, soha nem szeret nyilvánosság előtt szerepelni."

Számomra a magányosság egy méreg ami lassan belülről sorvaszt el és ha nem vigyázok végül teljesen elpusztít.

Hiába van rengeteg barátom, hiába vesz körbe nap mint nap rengeteg ember, az én lelkemben mégis hatalmas üresség tátong. Úgy érzem teljesen egyedül vagyok a világon és senkinek nincs rám szüksége.

Ilyenkor az ember elgondolkozik rajta, hogy akkor tényleg barátjának mondhatja-e ezeket az embereket. Az én válaszom sok sok töprengés után: Igen. Jó párat közülük ténylegesen is a barátomnak mondhatok.

De akkor miért nem tudok megbízni bennük? Miért érzem ezt a magányt? Miért hiszem, hogy egyedül kell szembenéznem mindennel? Miért?

Sokat gondolkodtam ezeken a kérdéseken mostanában, de mélyen belül jól tudtam, hogy a válasz a múltban keresendő. Ha valaki még gyerekként elveszíti az emberekbe, az emberiségbe vetett hitét és bizalmát akkor azt később csak komoly belső harcok árán tudja visszaszerezni, vagy nem is tudja soha többé.

Tudom, hogy én is hibáztam a múltban rengeteget, így nincs jogom másokat okolni. Tudom, hogy a jövőben még ennél is többet fogok hibázni, mert tapasztalatlan vagyok. Viszont a legnagyobb hibát most, a jelenben követem el. Ha még a saját barátaimban sem bízok, holott tudom jól, hogy nincs okom bizalmatlannak lenni akkor kiben fogok?

Ha továbbra is engedem ennek a méregnek, hogy terjedjen a szervezetemben és teljesen bele ivódjon a szívembe akkor számomra már nem lesz se jövő, se jelen, se múlt...

Meg kell próbálnom ismét hinni az emberekben, ám ez nem egyszerű, így egy hosszú, rögös út áll még előttem, de minél előbb indulok, annál előbb érek a végére.

És bár biztos vagyok benne, hogy nem egyszer fogok letérni erről az útról, reménykedem, hogy lesz egy kéz ami majd visszaterel rá.

Néha tömegben is olyan, mint egy lakatlan szigeten.

//Punnany Massif//

Mit szólsz hozzá?

Bénáztam

2014.07.10. 10:56, Yosei

Történetem ott kezdődött, hogy elkezdtem szerkeszteni a blogomat. A nagy szerkesztgetésben azonban elbénáztam valamit, és töröltem pár menüpontot, illetve az első blog bejegyzéseimet, amiket már nem tudok visszahozni... Nem tudom még, hogy újra írom e őket, hogy lesz e erőm újra írni, de ha igen akkor azt észreveszitek. Csak gondoltam elmondom történetemet, hogy miért is ilyen üres most a blog...

Egy valamit egy életre megtanultam. BIZTONSÁGI MENTÉST MINDIG KELL CSINÁLNI MIELŐTT NEKIÁLLOK SZERKESZTENI!!!!!!!

De legalább tanulságos volt.... mondjuk nem különösebben dob fel, mert sok munkám veszett így kárba...

Ígérem ha lesz erőm, idegem, türelmem és időm újraírok mindent ami elveszett, addig is egyetek gumicukrot.

Naaa mindegy.

*elvonul hogy a falba verje a fejét kétszázszor*

Mit szólsz hozzá?

Oldal tetejére

	♣Menü♣
	My dear Diary Barátok Egyetem Hobbik Vendégkönyv

	Music of the Day

◊Bejelentkezés◊

♥Who is that girl?♥

Egy tizennyolc éves lány aki nem találja a helyét, próbálkozik, hibázik (gyakran), mégis megpróbálja a lehető legboldogabban élni az életét. Gyakran álmodozik és gyakran állapítja meg ábrándjai után, hogy egy idióta, de azért nem tud róluk leszokni. Egy kifejezetten önfejű, makacs, általában kedves és barátságos, de ugyanakkor néha kicsit bunkó és, szemét lány. Ez a lány bizony még csak gimibe jár és 2015-ben fog leérettségizni. A jövővel kapcsolatos tervei egyre zavarosabbak ahogy közeledik a vészes dátum és jelentkezni kell egy Egyetemre/ főiskolára. Mikor elkezdte a gimit három éve még teljesen magabiztosan állította, hogy ő már pedig a színművészetire megy és színésznő lesz belőle, ám ez alatt a három év alatt, tapasztalt dolgokat, és találkozott emberekkel, akik elbizonytalanítva őt kergetik egyre nagyobb kétségbeesésbe. Ő viszont megmakacsolta magát és nem hajlandó meghátrálni, elhatározását mindenképp véghez akarja vinni és nem nézi jó szemmel, ha valaki megpróbálja meggátolni ebben. Bár van esze bőven és jól tudja, lehetne viszonylag könnyen színötös tanuló, ő lusta a tanuláshoz, nem is kicsit, de ezt nem is tagadja, és elismeri, hogy ez az oka annak, hogy átlaga stabil négyes ötös helyett. Imád a barátaival lógni, és folyton menni valahova, igazi hiperaktív személy, már amikor nem zombi állapotban van, mert olyankor aztán nem lehet kirobbantani az ágyából. Gyakran nézik gyereknek, tizenhárom és tizenöt éves kor között még most is, ami kicsit irritálja, de tudja erről ő tehet, mert nem elég, hogy gyerekes arccal rendelkezik, de viselkedése is igen csak az, egy felnőni nem akaró gyereké. De ez csak a látszat. Valójában mély, értelmes gondolatai vannak, és szokott filozofálni, de csak magában, így ezekről a dolgairól az emberek nem is tudnak. Hát ez lenne ő, ez lennék én. Hívjatok csak Yoseinek.